A múltkor meséltem a társaság első közös sítáboráról, ami remek volt, de létszámát tekintve karcsú, mint parasztgyerek a szumósok közt. Ennek megfelelően Petya és Leltáros ugyancsak kitett magáért és lefoglalt egy komplett buszt és egy 40 fős turnust. A csoportunk egy része Budapestről indult a busszal együtt, mi pedig a másik felével Veszprém csodás MOL kút parkolójában vártuk a többieket. Az érkezésük azonban felmelegítette szívünket a hideg februári reggel ellenére. Történt ugyanis, hogy a kedves utazási iroda egy metál rózsaszín autóbusszal indított minket útra, ami elsőre kicsit sokkoló volt. Ám ahogy a Pestről induló barátaink leszálltak a buszról, az feledtette annak – némileg langyos – színét. Az urak – élükön Csöcsivel, aki nevével ellentétben hímnemű – erősen gyanús tartalmú üvegekkel a kezükben, artikulálatlan hörgő üvöltéssel adták tudtunkra; „Vöööááááá geeeeccccciiiiiii, bááááááázzzeg megyük síííjelniiiii áááááááááááááááááá”, ami magyarra fordítva annyit tesz: „Kedves barátaink, rendkívül örvendünk, hogy fel tudtok Ti is szállni az autóbuszra, és együtt indulunk a sítúrára.” Mondanom sem kell a Veszprémben felszálló társaság a határ előtt már szépen szintre hozta magát.

A buszút két nagyon jelentős szereplőjét említeném meg; Ödönke bólés vödrét, és a türelmes sofőrünket. Előbbi azért fontos, mert Ödönke úgy érezte, hogy nem teljes az utazás anélkül, hogy két 15 literes festékes vödröt meg ne töltene gyümölccsel és szesszel a társaság szeretetéért, és a porciózáshoz precízen bekészítette a merőkanalat a poharakkal és villákkal együtt. Ödönke így elintézte, hogy a társaság nagyon gyorsan és nagyon menthetetlenül be legyen rúgva. Sofőrünk pedig azért volt arany ember, mert mérhetetlen mennyiségű sört, szeszt fogyasztottunk, ennek megfelelően óránként kellett megállnunk technikai szünetet tartani, és ebben abszolút partner volt a sofőrünk, sőt a kérésünkre az egyik havas parkolóban driftelt is egyet a busszal. Full jóarc. Az utazás mellékterméke, hogy a társaság nagyobbik fele úgy ahogy van nem emlékezett arra másnap, hogy egyáltalán megérkeztünk és vacsoráztunk.

A síterepek, ahol voltunk minden igényünket kielégítették, és komolyabb produkciók nélkül teljesítettük az öt napunkat a pályákon. Na persze… A nyilvánvaló kultúrált éttermi viselkedéstől (hangosan éneklés, az otthoni pálinak látványos fogyasztása, más vendégeken való hangos röhögés) és a felvonóknál történő üvöltözéstől eltekintve a társaság viszonylag jól viselkedett, egyedül három olyan alkalom volt, amikor az osztrákok felháborodhattak csodás viselkedésünkön, és találkozhattak a magyar virtussal.

Az első az volt, amikor Peka úgy gondolta, hogy okos ötlet a hét kilométeres pályán úgy lejönni, hogy ráül a léce hátuljára és megpróbál így lecsúszni. Egy ideig ment is a dolog, azonban egy kb méter tizes kislányka keresztülhúzta a számításait Pekának, és a srác, hogy ne kaszálja el, kurvaanyázva kiment a pályaszélére (mivel nem tudott felállni menet közben), majd ott megakadva leoldottak a lécei és egy diszkrét, 8,36 pontos fél szaltóval landolt a hóban. Idáig minden jó lett volna, ha az egyik léc meg nem indult volna a szakadék és a lenti fenyves irányába. Másfél órán át túrtuk a mellközépig érő havat a fenyők és a pálya között, de Peka léce örökre a fáké maradt.

Egy másik nap pedig Istók barátunk érkezett a pályára kicsit másnaposabban (na jó, még aznaposabban) a kelleténél, és a felvonóról egy gyönyörű zöldes, epés rókát hajított le az alattunk levő pálya közepére az ott síelők őszinte örömére. Nem tudom a GreenPeace mit szólna hozzá, mert a savas eső kutyafasza ehhez a matériához képest. Mondjuk egy csapat hangos ovációval és tapssal díjazta a mutatványt. Még aznap a szállás felé a buszon ismét rátört Istókunkra az anyai ösztön, hogy világra hozzon még egy kis rókát, így egy átlátszó nejlonszatyor lett az újszülött inkubátora. A probléma az volt, hogy ezt egy szűk hegyi szerpentinen adta elő, és így a „bomba” velünk utazott még negyed órán át a lányok őszinte örömére. A busz az első lehetőségnél megállt, hogy egy kukában el tudja helyezni a szeretetcsomagot, amivel csak egy baj volt; épp a tetején írt egy füzetbe két osztrák valamit. A kép örökre bennem marad: egy rózsaszín busz megáll, kiszáll belőle egy mikrofonsérójú szemüveges srác narancssárga kukásmellényben, egy zacskó gyanús zöld folyadékkal a kezében és megcélozza a kukát. Az osztrákok arcát látnia kellene mindenkinek, az az őszinte döbbenet és rémület leírhatatlan. Persze mi hangosan visítottunk, röhögtünk, a buszsofőr meg ritmikusan nyomkodta a dudát. Mondtam, hogy jó arc az öreg.

Az utolsó napra azonban olyan műsort produkáltunk, ami még a sokat látott osztrák felvonókezelőt is kicsábította a fülkéjéből. Utolsó előtti este pókereztünk és Pekának hatalmas volt a mellénye, hogy márpedig ő megnyeri. Közöltük, hogy ő lesz az első kieső. Közölte, ha így lesz, pucéran lecsúszik bármelyik pályán holnap. Peka elsőként esett ki, bár arra nem merném letenni a nagyesküt, hogy teljesen legális módon és összejátszás nélkül ejtettük ki, de az élet már csak ilyen. Ki tudja milyen lapokat oszt nekünk. Egyébként is Vegasban az ilyenért golyót kapna…

Másnap délután a tanulópálya felvonójának a tetején egy fiatalokból álló csapat kezdett gyülekezni, és nem indultak el a lejtőn, hanem az egyik elkezdett vetkőzni, a többiek fogták a ruháit. Az a csapat mi voltunk, a vetkőző úriember pedig Peka. A legszebb, hogy egy idő után már senki nem csúszott a pályán, mindenki a produkciót várta. Még a felvonókezelő is kijött röhögve, hogy ilyet a büdös életben nem látott eddig. Majd Peka egy boxerben és fején csilingelő bohócsapkában nekivágott a lejtőnek, körülötte mi voltunk, és utánunk csúszott még vagy ötven ismeretlen síelő, akik a show miatt várták meg az indulást. A pálya szélén álló osztrákok pedig hangos éljenzéssel és kurjongatással jelezték, tetszik a műsor.

Természetesen nem csak a havon tudtunk jól viselkedni, a szálláson is naponta alkotott gyönyörűt a társaság. Az szinte természetes egy 40 fős csapatnál, hogy pár szék az öt nap áldozatává válik, bár nekünk sikerült egy szekrényt is összetörni, valamit egy komplett lépcsőkorlátot kitépni a helyéről. Ez utóbbi akciót Teszkós barátunk hozta össze ügyesen. Az esti buli után ugyanis Ödönkével és unokatestvérével üldögéltünk egy kanapén és pihentünk, amikor Teszkósunk – nem picit beállva – úgy döntött kifejezi szeretetét felénk, bár mi ezt nem kértük, és főleg nem örültünk neki – lévén épp hányásból érkezett vissza – és diszkréten továbblöktük a felék koordinálatlanul dőlő testet, amit végül a korlát fogott meg. A lendület azonban erősebb volt a korlát kitartásánál és egy hangos reccsenéssel kiszakadt a helyéről. Persze Ödönkével azonnal nekiálltunk kárelhárítani és egy szék lábával igyekeztünk a kicsúszott szeget visszaverni a helyére. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Ödönke a lépcső megfelelő fokán állva a nyakába helyezte a széket, hogy jó magasságban legyen, én pedig a szék lábának húsz forintosnyi talpával igyekszem beverni a szöget, míg a másik kezemmel a korlátot tartottam pozícióban. Igen, gratulálok magunknak… Mondanom sem kell, ez hajnal 4-kor a kedves magyar szomszédainknak sem igazán nyerte el tetszését, olyannyira, hogy ki is jött egy úriember, aki a magyar vulgáris szótár teljes tartalmát ránk borítva tájékoztatott a pontos időről, érdeklődött tevékenységünk céljáról és édesanyánk hogyléte felől. Persze Ödönke egy székkel a nyakában magyarázta a tényállást, én pedig ennek hatására visítva röhögtem és borultam a lépcsőre, ami csak olaj volt a tűzre. Ekkor kaptuk meg életünkben először, hogy ha nem fejezzük abba és takarodunk aludni, akkor a gerincünket tépi ki a szánkon. Ezen ismét annyira megijedtünk, hogy gyorsan koccintottunk és sikítva röhögtünk. Az úriembert onnan kezdve csak Gerinc néven emlegettük. Gerinc veszedelmes volt, még Chuck Norris is vigyázzba áll előtte. Ennek másnap a reggelinél hangot is adott, ismét tájékoztatva minket, hogy kurvára húzzuk meg magunkat, majd nyomatékosításképpen a mellette ülő nettó 120 kiló zsírdisznó is közölte, hogy leveri a vesénket ha zajongunk. Mire mi kilátásba helyeztük, hogy ők vannak ketten, mi huszonketten fiúk, szóval inkább rágják a reggelit, amíg van mivel. Fuck yeah, it’s a beginning of a beautiful friendship…

Ezen kívül csak olyan apróságok színesítették az estéket, mint a szennyes kocsi derby a szállás előtt az utcán. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a két méter magas, 1x1 méter alapterületű szennyes gyűjtő kocsiba (bevásárló kocsihoz hasonló) beleült egy-egy pilóta, és kocsinként 3-4 hajtóval kimentünk az utcára. A verseny célja eljutni a parkolóig és vissza minél gyorsabban. Persze mindezt hajnal 1-kor és csendben, halkan, hogy senkit ne zavarjunk… A dolog egészen jónak tűnt, amíg az egyik visszatérő versenykocsi bele nem akadt egy csatornába, aminek következtében teljes lendülettel csapódott a betonba a kirepülő pilóta. Ekkor egy kicsit megijedtünk, hogy hogy fogjuk ezt elmagyarázni a mentősöknek, de amikor felnézett, hogy „Nyertem? Hol a Jägerem?!”, akkor mindenki megnyugodott és mentünk vissza bulizni.

Egy másik estén Istókunk gondolta azt az egyik asztalon, hogy ő stage divingot fog tolni, és a másik asztal lesz a tömeg, mindezt persze hanyatt, mert az úgy vagány… Az eredmény egy rakás széjjel tört üveg, pazarba kiömlött pia, és Istók hátán egy kb 50 centi átmérőjű hatalmas lila folt. De volt olyan este is, amikor Ödönke félmeztelenül énekelt szerenádot a szomszéd házban lakó 15-16 éves német lánykáknak az utca közepén, majd eltűnt a házban és hajnal fél 7-kor ért vissza. Nem, nem rontott meg senkit, hanem a német tanárokkal ittak reggelig.

Az öt nap ilyen társaságban gyorsan elrepült, és sajnos indulnunk kellett hazafelé. A start előtt azonban eljött a gyónás ideje, ugyanis Pavel-nek (ő a tulaj) el kellett számolnunk tételesen az anyagi kárral, amit hátrahagytunk;
-2 db széttört szék
-1 db szétborult szekrény
-1 db kiszakadt korlát
Félve kérdeztük Pavelt, mennyibe fog ez nekünk fájni a kaucióból. De Pavel elég laza volt – elvégre horvátként nem olyan karót nyelt pöcs, mint az osztrákok – és közölte, hagyjuk a francba az egészet, inkább jöjjünk el jövőre is. Kérésének megfelelően következő évben is megérkeztünk hozzá, de az már egy másik történet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.