2004-ben egy kellemes májusi estéjén Veszprém egyik lakóháza előtt kezdett összegyűlni kb 30 fiatal leányka és fiúcska, egyikük kezében gitár. A nagy esküt nem merném letenni, hogy semelyikük sem fogyasztott alkoholt aznap, főleg hogy viszonylag hangosan, rendezetlenül és jó magyar szokáshoz híven csoportos parasztsággal vonultak ki az említett ház elé. Ám a gitár első hangjára azonnal csend lett, vigyázzba álltak, tudták hogy kell viselkedni. Majd a felvezetés után egy emberként, teli torokból nekiálltak üvöltve:

„Azok a boldog szép napok ég veled, Te nem tudod milyen jó nélküled…”

Hát igen, szerenád volt, és hőn szeretett magyartanárunknak énekeltük Nagy Feróék eme lélekemelő, és csupa báj slágerét. Átéléssel, lelkesedéssel az előtte megszenvedett négy év minden keservét, szenvedését kieresztve magunkból. De hogy is teltek ezek a magyar órák, hogy ilyen lelkesen, ilyen áhitattal búcsúztattuk Ica nénit?

Kezdődött a jó viszonyunk azzal, hogy két év után elvették tőlünk Ancsi nénit a magyar tanárunkat. EZ volt gimi kilencedik osztályban, Ancsi nénit imádtuk, egy tündér volt és kaptunk helyette egy „lényt”, akit nem tudtunk hová tenni. Betipegett ugyanis egy hirtelen szőke, agyon festett, arany ékszerektől roskadozó MILF a tanterembe, testére feszülő nadrágjából előről egy kellemes kis teve pata figyelt ránk, de ha megfordult, deréktájban lágyan buggyant ki a zsírja a nadrág és a felső között. Ehhez a gyönyörű képhez hozzájött egy éles, sipító hang, a szőkéknél alapfelszerelést jelentő gyári beépített ostobaság generátor és a tudálékoskodó, akadékoskodó felsőbbrendűségi komplexussal küzdő tanárszellem.

Ica néni testi- és ruházkodási adottságai viszont egy olyan jelenséget tudtak produkálni, amitől még négy év után is erős gyomortáji émelygés, időszakos látáskiesés és kétségbeesett szuicid gondolatok támadtak az emberre, mellékhatásként pedig éjszakánként máig felsírok néha. Ica néni ugyanis írt. Sokat írt. És ehhez nem röstellte használni a táblát, viszont e remek művelet közben a hátsó fertálya ritmikus lötyögésbe kezdett és rángatózott mint egyszeri traktoros gyerek a falusi diszkóban. Ez komoly lelki trauma volt az osztályunk tagjainak, főleg nekem, hogy az első sorba voltam száműzve, így óráról órára élvezhettem a csodás műsort.

De nehogy azt higgye bárki is, hogy ha megfordult és beszélni kezdett, jobb volt a helyzet. Oké, elismerem vizuálisan mindenképp (bár a nadrágjai olyan szorosak voltak, hogy meg tudtuk számolni az elsődleges nemi jellegét takaró szőrszálakat egyesével), de akkor jött az igazi, hamisítatlan agyfasz. Helyettem viszont szolgáltassanak ékes bizonyítékot az idézetek. Csak így natúran, mindenféle komment nélkül:

„Szóhasználati gyengeség, ezért ráncolom a szemem”

„… megy a juhász szamáron, térdig ér a lába…”

„A mai óránk témája: Családi karika, írta Arany Janika. A versből egyértelműen kiderül, hogy Arany János volt a családi tűzhely melege…”

„Nekem nincs bajom Veled, csak D mint DÖBBENET!!!!”

„Hogyha azt mondom: Zoli szép, az egy irónia”

„Igazándiból a vers lényegi sajátossága megfoghatatlan.”

feleléskor a könyvből felolvasott (igen, puskázott a kispajtásunk) szövegre: „Hát ez hülyeség Mancikám, ülj le egyes!”

„Nem, nem, gyerekek a szegfűszeget K-val kell írni!”

"A hexameter nevével ellentétben hat verslábból áll."

"-Lajoska, te mi szeretnél lenni?
 -Jogász?!
 -Nagy falat lesz az neked, szívem!"

De azért nem csak ő volt az okozója az érdekes helyzeteknek, olykor mi is alkottunk azért maradandót. Egy osztálytársunkat felkérte, hogy olvassa fel a 2 oldalas házi dolgozatát, amit aznapra kellett írni. A srác szépen fogta a füzetét, és hangosan elkezdte olvasni, amikor belekérdezett a tanár gyönyörűen visszamondta, és csak szünetben derült ki, hogy 3 azaz három darab sor volt meg az egészből.

A hármas egyébként egy bűvös szám volt nála, egyrészt azért mert 3-as volt az osztályátlag magyarból, másrészt pedig volt egy ever best feleltetése. Csokonai Vitéz Mihály életéből kellett beszámolnia azon szerencsétleneknek, akiknél „véletlen” kinyílt a napló. Mancika szokásához híven egyest kapott, le is ültették, majd felszólította helyette Samut, aki elkezdett valamit hablatyolni, és beközölte, hogy Csokonai édesanyja Staller Ilona (EPIC FAIL) volt. (gy.k: Staller Ilona egy Olaszországba elszármazott magyar pornóművésznő, aki előszeretettel kényeztetett lovakat orálisan, majd pár évvel később politikai pályára állt.) Samu eme kijelentése ellenére 2-est kapott, majd felszólította az osztályunk egyik eminens tanulóját, aki – mily meglepő – egy remek 5-ös feleletet rántott elő zsebből.

Így teltek a csodás hétköznapok Ica nénivel, bár még egy eseményt mindenképpen érdemes megemlíteni. Tizenegyedikesek voltunk, amikor is a mi osztályunk kapta azt a megtiszteltetést, hogy készítsünk karácsonyi műsort. Már ott sejtettük, hogy nem lesz egy sétagalopp, amikor a 150 centis szőke főszereplő fiúcskát nekem kellett alakítani (182 centi, fekete haj, enyhén kreol bőr). Fuck yeah, ez nagyon jó lesz. A történet egyszerű volt, a klasszik Hókirálynő sztori, megspékelve minden szépséggel, amit csak mi bele tudtunk tenni. Így lett három (édes picsám vess tüzet, már megint a hármas szám…) leánynak a szerepe, hogy hópihék legyenek. (Lehet én vagyok a műveletlen, de kurvára nem volt még a Földön soha sehol 50-55 kilós hópihe, nem hogy három, és rögtön egymás mellett. De hát nem vagyok én tudós, hogy ilyenekbe beleszólhassak.) Eme ragyogó darab főpróbáján sikerült a főszereplő lánnyal, Dórával üvöltenie vagy öt percig, hogy milyen béna, mennyire gyökér és ha így folytatja bébi fókákat fog ölni a közönség, olyan pocsék lesz a darab, majd amikor elbőgte magát Dóra, a következő módon vígasztalta: „Gyerekek, a hópihék nem mosolyognak, és egy Gerda (a darabban a lány neve) nem sír. Nem érted? MOSOLYOGJ, EZ EGY KARÁCSONYI MŰSOR!!!!!” (ezt már üvöltve). Hát igen, nagy elmék ha hatalomra jutnak… Mindenesetre a darabot csodásan előadtuk, Édesanyámnak még a könnye is kicsordult, amikor a záró dalt elénekeltük.

Elég nehéz évek, idők voltak ezek, bár az osztályunkat összekovácsolta a sok szenvedés és küzdelem, ennyi év távlatából pedig már csak mosolyt csal arcunkra ez a sok – utólag megszépült – emlék. A szerenád végére pedig azért a mi szívünk is meglágyult, és megbocsátottuk Ica néninek azt a sok bántást, amit ránk tett, minden jó, ha a vége jó jeligére.

A bejegyzés trackback címe:

https://fuvislife.blog.hu/api/trackback/id/tr384814769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása