Tudni kell a főiskolás baráti társaságunkról, hogy nagyon szeretünk síelni, és ennek komoly hagyományai vannak közöttünk. Együtt járunk immáron hat éve csúszni a hegyekbe, ahol mindig fehér a hó, mindig kék az ég, és mindig jól esik a pálinka a laposüvegből. Sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán papírra – ööö bocsánat, Word dokumentumra – merjem-e vetni azokat a dolgokat, melyek ott történtek, de nem bírom magamban tartani, így következzék az első közös utunk memoárja:

Szóval még valamikor a dinoszauruszok kihalása előtt, úgy 2007 februárjában elindultunk a nem is olyan messzi Lachtalba némi síelés céljából. A mi kis csapatunk 16 főből állt, így kénytelenek voltunk más emberekkel együtt utazni, ráadásul nem is Pesten – mint a többi utas – hanem Veszprémben szálltunk fel. Nyilván a városhatárát nem hagytuk el, már előkerültek a laposüvegek, pálinkás flaskák. Mondjuk kellett is, mert a sofőrünkhöz képest Schumacher kezdő kis szőke a pláza parkolóban. Ki is értünk elég hamar, bár szerintem az alatt a pár óra alatt többet imádkoztunk a tyuxaros kis életünkért, mint egy egész kolostor évtizedek alatt.

A szállás a falu szélén volt, gyönyörű fenyők között, az ablakból látszottak a havas hegycsúcsok. A mi csapatunk kapta a második emeletet, amit egy szűk csigalépcsőn lehetett csak megközelíteni (ennek még jelentősége lesz…). Sajnos egy komoly probléma volt a szobákkal: nem volt benne hűtő! HOL FOGJUK TÁROLNI A SÖRT????? Ám a leleményes magyar külföldön is leleményes, így hamar átalakultak a teraszok, ablakpárkányok hűtőkamrává, jelentős mennyiségű sörrel és töményes üveggel díszítve fel a kis erdei faházikót.

Az első napom a sípályán a szenvedés és az újratanulás jegyében telt. Ugyanis csak 8-10 éves koromban volt síléc a lábamon, azóta nem, így 10-12 év kihagyás után csodás volt újra kezdeni. Egyik lábam erre, a másik arra, és még csúszik is… Jól indul. Vagy három órája csúszkáltam már a tanulópályán a térdemig érő gyerkőcök közt, amikor gavalléros farolással mellém parkolt Márkusz, tetőig beterítve hóval! „Fúvikám, ne legyél töketlen, gyere fel a hegy tetejére, van egy laza kis kék pálya, amin kényelmesen le tudsz jönni te is, nem kell parázni majd mutatom az utat.” Én persze mentem utána, mint egyszeri plázacica a Mercedes slusszkulcsra… A hegy tetején gyönyörű volt a kilátás, hihetetlen panoráma tárult a szemünk elé, minden felé csodás hegycsúcsok, mesébe illő völgyek, a nap szikrázóan ragyogott. Meg a kutyának a fülét. Olyan köd volt, hogy a lécünk orrát is alig láttuk. El is indultunk nagy bátran lefelé a kis kék pályán, valóban igaza volt Márkusznak, teljesen jól lehetett csúszni. Gyanús volt, túl könnyű, hogy igaz legyen. Pár perc után meg is állt Márkusz, hogy „Fúvikám baj van.” Ez nála két dolgot jelent: 1, szomjas és sürgősen sört kell innia, 2, tényleg komoly baj van.  Na, persze melyik jött be, dehogy a sör, hát nem a ketteske?! Jippiájéóóó, eltévedt a szentem, és rávitt az egész pályarendszer legmeredekebb fekete pályájára, ami – csak hogy még jobban érezzem magam – tiszta jég volt, a profik alig bírtak rajta lecsúszni. Hát nincs más hátra, mint előre! Megindultunk lefelé, és röpke másfél óra alatt le is szenvedtem magam az alig 1 kilométeres pálya aljára, közben sűrűn szidalmazva Márkusz fel- és lemenő rokonságát, az ő fejét, valamint ajánlatokat tettem neki, hogy milyen állatokkal, tárgyakkal létesítsen bensőséges intim kapcsolatot, majd leértem.

De ne gondolja senki, hogy az esték simábban mentek, mint a nappalok. Majd minden este ellátogattunk a pálya alján levő hüttébe (ezek a sípályákon található vendéglátóipari egységek nevei), ahol szép magyar kultúrával képviseltük kicsiny hazánkat az osztrákok előtt. A legemlékezetesebb a második este volt, amikor hetedhét országra szóló bulit hirdettek egész nap a helyiek. Nyilván meg kellett jelennünk, persze csóró főiskolásként még ittunk otthon, mielőtt inni mentünk. A csapat nagy része normálisan alapozott, kivéve Botondot, aki „ha már iszom, igyak rendesen, a tököm marad szomjas” alapon megivott kezdésnek egy teljes üveg Jägert. Elindultunk a buliba, mondván ott majd folytatjuk az iszást, és némi táncolást is mutatunk a bárgyú osztrák fajankóknak. Na a baj ott kezdődött, hogy a DJ csak osztrák zenéket tolt, mi persze – még tudatlan gyökerek, akik nem ismerték és szerették a hütte zenék világát – kértük, hogy játsszon nemzetközi muzsikát, elvégre fizető vendégek vagyunk, hadd mulassunk. Persze le sem szarta a fejünket, így jó magyar módra kultúráltan jeleztük nem tetszésünket: üvöltöttük a „Mocskos BKV sálálálálá” című örökzöldet, az „Ellopták az oroszok a tankot…” kezdetű hősi eposzt és más csodákat. Ám a dalolást nem élvezhettük maradéktalanul, ugyanis jägeres-Botond letette az asztalra a sörét, majd azzal a lendülettel beesett az asztal alá és öklendezni kezdett. Matyival rögtön felkaptuk a srácot és elkezdtük kivinni a levegőre, de útközben azért a fedett teraszt megtisztelte egy betyárosan csattanós rókával, majd az udvaron egy táblának támaszkodva folytatta, valami mérhetetlen mennyiséget kitéve magából.

No uzsgyi, vigyük haza Botondot, Matyival két oldalról felkarolva elindultunk a röpke 800 méteres kis túrára Botonddal. A srác néha hányt útközben, néha húzni kellett, amikor pedig magához tért, egyből felénk fordulva állítgatta, hogy mennyire szeret minket és milyen rendesek vagyunk, persze mi ilyenkor kilátásba helyeztük, ha nem fordul el tőlünk, két orbitális pofon kíséretében pusztítjuk az árokba befelé. Oké, kisebb nehézségek árán megérkeztünk a szállásra, majd jött a harc a magatehetetlen részeg állattal és a két emelet csigalépcsővel… Felküzdöttük magunkat valahogy – bár ezt a mai napig nem értem hogy sikerült – majd jött a döbbenet: „Hogy a Mindenható rogyassza rá az eget, hát a kulcsot nem ott hagytuk a buliban?!” Kitört egy kisebb pánik, majd kiderült a szomszéd szobában itthon vannak. Hála Istennek, majd a teraszon keresztül átvisszük. Próbáltatok már éjjel kettőkor egy jeges havas erkélyről a szomszéd jeges havas erkélyre átjuttatni egy magatehetetlen részeg állatot? Na, pont olyan egyszerű volt. Félúton még a korláton fekve lerókázott a szállás földszinti teraszára Botondunk, csak hogy a háziak is érezzék a törődést, majd nagy puffanással landolt a célterületen, a saját erkélyükön. Oké, be a szobába, ágyat letakarít, körülötte két méteres sugarú körből evakuálni minden mozdítható értéket, majd a gyereket elhelyeztük az ágyban, feje mellé a kuka, és irány vissza a buliba. Haladunk célunk felé, amikor is a sípálya aljától gyanúsan ismerős magyar káromkodások, üvöltözések és harsány röhögések csapták meg fülünket. Odaértünk, és hát mit ad Isten, a mieink viselkedtek épp nagyon illendően. A síterep központjában állt három zászlórúd, mindegyiken egy-egy 2*6 méteres Lachtal feliratos zászló. Persze valamelyik barom épp kitalálta, hogy kell neki egy ilyen zászló, és arra érkeztünk meg, hogy négyen csimpaszkodnak az egyik zászló alsó felébe, a zászlórúd pedig negyed körívbe hajolva feszül a négy állat ellen, de a kapcsok még tartanak, a zászló nem engedi vissza eredeti helyzetébe. De a hülyék nem adták fel, elkezdték irgalmatlanul rázni, tépni a zászlót, majd egyszer csak „ping, ping, ping, ping, pi-pi-ping ZSIDUMMMMMM”. A kis fém kapcsok sorban elpattogtak, és a zászlórúd visszacsapódott függőlegesbe, de olyan erővel, ha mögötte épület van, tuti lyukat üt a falán, majd vidáman ficánkolt újra egyenesen. Édes pajtásaink pedig a sáros hólében fetrengve csatakiáltásokkal és artikulálatlan üvöltéssel ünnepelték, hogy zászlóhoz jutottak.

A szállásra visszatérve döbbenten tapasztaltuk, hogy Botond fejecskéje a mellé állított kukába beszorult, telibecsandázta magát és a kukát is, és hörögve veszi a levegőt. Gyorsan kihalásztuk ideiglenes tartózkodási helyéről a kis kobakját, majd bekísértük a fürdőbe. A srác jelezte, hogy egyedül is le tud tusolni, menjünk ki. Úgy is tettünk, de elég naivak voltunk. Fél perc nem telt bele, akkora durranást hallottunk, mintha egy elefánt zuhant volna le a nyolcadikról, feltéptük a fürdő ajtót, és láttuk, hogy Botondunk ruhástul ül a hideg zuhany alatt és boldogan rókázik. Mondanom sem kell, neki másnap nem ment olyan jól a síelés, mint ahogy szokott.

Ez az este valami fantasztikus volt, a többi nap nem is volt említésre méltó esemény, alaposan berúgtunk minden este – ööö teáztunk, hidd el Anyu, csak teát ittunk – napközben meg síeltünk. Egyedül az utolsó napnak volt két említésre méltó eseménye. Az egyik lecsúszáskor az utolsó kanyarok egyikében látom, hogy egy kukás mellényes idióta kalimpál két síbottal, gondoltam is, „Ki ez a kretén, hogy a pálya közepén futkos síbotokkal hadonászva?!”, majd a következő kanyarban megtudtam mi az oka, ugyanis a szűk pálya közepén egy sárga mentőhelikopter parkírozott nagy békésen. (Hát igen, a síbotokkal való integetésről azóta megtanultam, hogy a pályán való veszélyt jelenti.) Kiderült egy magyar gyerek törte szét a térdét, de a teljes buszukból nincs egy ember, aki tudna németül és nem tudnak az elsősegélyesekkel, meg a rendőrökkel kommunikálni. Én hős – igen, lehet érte imádni és dicsőíteni, a megfelelő szerénységgel és alázattal fogadom – azonnal segítségükre siettem, és fordítottam nekik, majd amikor végeztünk, a csoportunk egyik hölgy tagjával vidáman fotózkodtunk a mentőhelikopterrel és a pilótával is. Igen, okos magyar turisták, no comment.

Majd amikor gyülekeztünk a busznál a pálya alján nap végén, hogy indulunk haza, észleltük, hogy az egyik szervező, Leltáros nincs még meg. Épp kezdtünk volna aggódni, amikor valaki egy fénysebességgel száguldó, kurjongató pontra mutatott, ami a pályán közeledett felénk irgalmatlan tempóban. Hát Leltáros volt az, aki amúgy hihetetlen profin síel, ennek megfelelően arra gondolt, hogy a mintegy 1-1,5 méter magas partfalról leugratva érkezik meg közénk, és majd egy vagány farolással áll meg és terít be minket hóval. Meg ahogy azt Móricka ugye elképzeli… Az ugratásig minden a terv szerint haladt, ám az egyik léce lecsatolt, így körülbelül ötvennel, fél sílécen érkezett a talajra, aminek egy orbitális zakó lett az eredménye, amin még röhögtünk volna, ha az úriember 110 kilója megállt volna. De nem, így emberi bowlingot játszott, és egész jó arányban 15-ből laza 8 főt borított meg, és zárta le a sítábort. Köszönjük Emese, jövőre folytatjuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.