A múltkor meséltem a társaság első közös sítáboráról, ami remek volt, de létszámát tekintve karcsú, mint parasztgyerek a szumósok közt. Ennek megfelelően Petya és Leltáros ugyancsak kitett magáért és lefoglalt egy komplett buszt és egy 40 fős turnust. A csoportunk egy része Budapestről indult a busszal együtt, mi pedig a másik felével Veszprém csodás MOL kút parkolójában vártuk a többieket. Az érkezésük azonban felmelegítette szívünket a hideg februári reggel ellenére. Történt ugyanis, hogy a kedves utazási iroda egy metál rózsaszín autóbusszal indított minket útra, ami elsőre kicsit sokkoló volt. Ám ahogy a Pestről induló barátaink leszálltak a buszról, az feledtette annak – némileg langyos – színét. Az urak – élükön Csöcsivel, aki nevével ellentétben hímnemű – erősen gyanús tartalmú üvegekkel a kezükben, artikulálatlan hörgő üvöltéssel adták tudtunkra; „Vöööááááá geeeeccccciiiiiii, bááááááázzzeg megyük síííjelniiiii áááááááááááááááááá”, ami magyarra fordítva annyit tesz: „Kedves barátaink, rendkívül örvendünk, hogy fel tudtok Ti is szállni az autóbuszra, és együtt indulunk a sítúrára.” Mondanom sem kell a Veszprémben felszálló társaság a határ előtt már szépen szintre hozta magát.

A buszút két nagyon jelentős szereplőjét említeném meg; Ödönke bólés vödrét, és a türelmes sofőrünket. Előbbi azért fontos, mert Ödönke úgy érezte, hogy nem teljes az utazás anélkül, hogy két 15 literes festékes vödröt meg ne töltene gyümölccsel és szesszel a társaság szeretetéért, és a porciózáshoz precízen bekészítette a merőkanalat a poharakkal és villákkal együtt. Ödönke így elintézte, hogy a társaság nagyon gyorsan és nagyon menthetetlenül be legyen rúgva. Sofőrünk pedig azért volt arany ember, mert mérhetetlen mennyiségű sört, szeszt fogyasztottunk, ennek megfelelően óránként kellett megállnunk technikai szünetet tartani, és ebben abszolút partner volt a sofőrünk, sőt a kérésünkre az egyik havas parkolóban driftelt is egyet a busszal. Full jóarc. Az utazás mellékterméke, hogy a társaság nagyobbik fele úgy ahogy van nem emlékezett arra másnap, hogy egyáltalán megérkeztünk és vacsoráztunk.

A síterepek, ahol voltunk minden igényünket kielégítették, és komolyabb produkciók nélkül teljesítettük az öt napunkat a pályákon. Na persze… A nyilvánvaló kultúrált éttermi viselkedéstől (hangosan éneklés, az otthoni pálinak látványos fogyasztása, más vendégeken való hangos röhögés) és a felvonóknál történő üvöltözéstől eltekintve a társaság viszonylag jól viselkedett, egyedül három olyan alkalom volt, amikor az osztrákok felháborodhattak csodás viselkedésünkön, és találkozhattak a magyar virtussal.

Az első az volt, amikor Peka úgy gondolta, hogy okos ötlet a hét kilométeres pályán úgy lejönni, hogy ráül a léce hátuljára és megpróbál így lecsúszni. Egy ideig ment is a dolog, azonban egy kb méter tizes kislányka keresztülhúzta a számításait Pekának, és a srác, hogy ne kaszálja el, kurvaanyázva kiment a pályaszélére (mivel nem tudott felállni menet közben), majd ott megakadva leoldottak a lécei és egy diszkrét, 8,36 pontos fél szaltóval landolt a hóban. Idáig minden jó lett volna, ha az egyik léc meg nem indult volna a szakadék és a lenti fenyves irányába. Másfél órán át túrtuk a mellközépig érő havat a fenyők és a pálya között, de Peka léce örökre a fáké maradt.

Egy másik nap pedig Istók barátunk érkezett a pályára kicsit másnaposabban (na jó, még aznaposabban) a kelleténél, és a felvonóról egy gyönyörű zöldes, epés rókát hajított le az alattunk levő pálya közepére az ott síelők őszinte örömére. Nem tudom a GreenPeace mit szólna hozzá, mert a savas eső kutyafasza ehhez a matériához képest. Mondjuk egy csapat hangos ovációval és tapssal díjazta a mutatványt. Még aznap a szállás felé a buszon ismét rátört Istókunkra az anyai ösztön, hogy világra hozzon még egy kis rókát, így egy átlátszó nejlonszatyor lett az újszülött inkubátora. A probléma az volt, hogy ezt egy szűk hegyi szerpentinen adta elő, és így a „bomba” velünk utazott még negyed órán át a lányok őszinte örömére. A busz az első lehetőségnél megállt, hogy egy kukában el tudja helyezni a szeretetcsomagot, amivel csak egy baj volt; épp a tetején írt egy füzetbe két osztrák valamit. A kép örökre bennem marad: egy rózsaszín busz megáll, kiszáll belőle egy mikrofonsérójú szemüveges srác narancssárga kukásmellényben, egy zacskó gyanús zöld folyadékkal a kezében és megcélozza a kukát. Az osztrákok arcát látnia kellene mindenkinek, az az őszinte döbbenet és rémület leírhatatlan. Persze mi hangosan visítottunk, röhögtünk, a buszsofőr meg ritmikusan nyomkodta a dudát. Mondtam, hogy jó arc az öreg.

Az utolsó napra azonban olyan műsort produkáltunk, ami még a sokat látott osztrák felvonókezelőt is kicsábította a fülkéjéből. Utolsó előtti este pókereztünk és Pekának hatalmas volt a mellénye, hogy márpedig ő megnyeri. Közöltük, hogy ő lesz az első kieső. Közölte, ha így lesz, pucéran lecsúszik bármelyik pályán holnap. Peka elsőként esett ki, bár arra nem merném letenni a nagyesküt, hogy teljesen legális módon és összejátszás nélkül ejtettük ki, de az élet már csak ilyen. Ki tudja milyen lapokat oszt nekünk. Egyébként is Vegasban az ilyenért golyót kapna…

Másnap délután a tanulópálya felvonójának a tetején egy fiatalokból álló csapat kezdett gyülekezni, és nem indultak el a lejtőn, hanem az egyik elkezdett vetkőzni, a többiek fogták a ruháit. Az a csapat mi voltunk, a vetkőző úriember pedig Peka. A legszebb, hogy egy idő után már senki nem csúszott a pályán, mindenki a produkciót várta. Még a felvonókezelő is kijött röhögve, hogy ilyet a büdös életben nem látott eddig. Majd Peka egy boxerben és fején csilingelő bohócsapkában nekivágott a lejtőnek, körülötte mi voltunk, és utánunk csúszott még vagy ötven ismeretlen síelő, akik a show miatt várták meg az indulást. A pálya szélén álló osztrákok pedig hangos éljenzéssel és kurjongatással jelezték, tetszik a műsor.

Természetesen nem csak a havon tudtunk jól viselkedni, a szálláson is naponta alkotott gyönyörűt a társaság. Az szinte természetes egy 40 fős csapatnál, hogy pár szék az öt nap áldozatává válik, bár nekünk sikerült egy szekrényt is összetörni, valamit egy komplett lépcsőkorlátot kitépni a helyéről. Ez utóbbi akciót Teszkós barátunk hozta össze ügyesen. Az esti buli után ugyanis Ödönkével és unokatestvérével üldögéltünk egy kanapén és pihentünk, amikor Teszkósunk – nem picit beállva – úgy döntött kifejezi szeretetét felénk, bár mi ezt nem kértük, és főleg nem örültünk neki – lévén épp hányásból érkezett vissza – és diszkréten továbblöktük a felék koordinálatlanul dőlő testet, amit végül a korlát fogott meg. A lendület azonban erősebb volt a korlát kitartásánál és egy hangos reccsenéssel kiszakadt a helyéről. Persze Ödönkével azonnal nekiálltunk kárelhárítani és egy szék lábával igyekeztünk a kicsúszott szeget visszaverni a helyére. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Ödönke a lépcső megfelelő fokán állva a nyakába helyezte a széket, hogy jó magasságban legyen, én pedig a szék lábának húsz forintosnyi talpával igyekszem beverni a szöget, míg a másik kezemmel a korlátot tartottam pozícióban. Igen, gratulálok magunknak… Mondanom sem kell, ez hajnal 4-kor a kedves magyar szomszédainknak sem igazán nyerte el tetszését, olyannyira, hogy ki is jött egy úriember, aki a magyar vulgáris szótár teljes tartalmát ránk borítva tájékoztatott a pontos időről, érdeklődött tevékenységünk céljáról és édesanyánk hogyléte felől. Persze Ödönke egy székkel a nyakában magyarázta a tényállást, én pedig ennek hatására visítva röhögtem és borultam a lépcsőre, ami csak olaj volt a tűzre. Ekkor kaptuk meg életünkben először, hogy ha nem fejezzük abba és takarodunk aludni, akkor a gerincünket tépi ki a szánkon. Ezen ismét annyira megijedtünk, hogy gyorsan koccintottunk és sikítva röhögtünk. Az úriembert onnan kezdve csak Gerinc néven emlegettük. Gerinc veszedelmes volt, még Chuck Norris is vigyázzba áll előtte. Ennek másnap a reggelinél hangot is adott, ismét tájékoztatva minket, hogy kurvára húzzuk meg magunkat, majd nyomatékosításképpen a mellette ülő nettó 120 kiló zsírdisznó is közölte, hogy leveri a vesénket ha zajongunk. Mire mi kilátásba helyeztük, hogy ők vannak ketten, mi huszonketten fiúk, szóval inkább rágják a reggelit, amíg van mivel. Fuck yeah, it’s a beginning of a beautiful friendship…

Ezen kívül csak olyan apróságok színesítették az estéket, mint a szennyes kocsi derby a szállás előtt az utcán. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a két méter magas, 1x1 méter alapterületű szennyes gyűjtő kocsiba (bevásárló kocsihoz hasonló) beleült egy-egy pilóta, és kocsinként 3-4 hajtóval kimentünk az utcára. A verseny célja eljutni a parkolóig és vissza minél gyorsabban. Persze mindezt hajnal 1-kor és csendben, halkan, hogy senkit ne zavarjunk… A dolog egészen jónak tűnt, amíg az egyik visszatérő versenykocsi bele nem akadt egy csatornába, aminek következtében teljes lendülettel csapódott a betonba a kirepülő pilóta. Ekkor egy kicsit megijedtünk, hogy hogy fogjuk ezt elmagyarázni a mentősöknek, de amikor felnézett, hogy „Nyertem? Hol a Jägerem?!”, akkor mindenki megnyugodott és mentünk vissza bulizni.

Egy másik estén Istókunk gondolta azt az egyik asztalon, hogy ő stage divingot fog tolni, és a másik asztal lesz a tömeg, mindezt persze hanyatt, mert az úgy vagány… Az eredmény egy rakás széjjel tört üveg, pazarba kiömlött pia, és Istók hátán egy kb 50 centi átmérőjű hatalmas lila folt. De volt olyan este is, amikor Ödönke félmeztelenül énekelt szerenádot a szomszéd házban lakó 15-16 éves német lánykáknak az utca közepén, majd eltűnt a házban és hajnal fél 7-kor ért vissza. Nem, nem rontott meg senkit, hanem a német tanárokkal ittak reggelig.

Az öt nap ilyen társaságban gyorsan elrepült, és sajnos indulnunk kellett hazafelé. A start előtt azonban eljött a gyónás ideje, ugyanis Pavel-nek (ő a tulaj) el kellett számolnunk tételesen az anyagi kárral, amit hátrahagytunk;
-2 db széttört szék
-1 db szétborult szekrény
-1 db kiszakadt korlát
Félve kérdeztük Pavelt, mennyibe fog ez nekünk fájni a kaucióból. De Pavel elég laza volt – elvégre horvátként nem olyan karót nyelt pöcs, mint az osztrákok – és közölte, hagyjuk a francba az egészet, inkább jöjjünk el jövőre is. Kérésének megfelelően következő évben is megérkeztünk hozzá, de az már egy másik történet.

Tudni kell a főiskolás baráti társaságunkról, hogy nagyon szeretünk síelni, és ennek komoly hagyományai vannak közöttünk. Együtt járunk immáron hat éve csúszni a hegyekbe, ahol mindig fehér a hó, mindig kék az ég, és mindig jól esik a pálinka a laposüvegből. Sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán papírra – ööö bocsánat, Word dokumentumra – merjem-e vetni azokat a dolgokat, melyek ott történtek, de nem bírom magamban tartani, így következzék az első közös utunk memoárja:

Szóval még valamikor a dinoszauruszok kihalása előtt, úgy 2007 februárjában elindultunk a nem is olyan messzi Lachtalba némi síelés céljából. A mi kis csapatunk 16 főből állt, így kénytelenek voltunk más emberekkel együtt utazni, ráadásul nem is Pesten – mint a többi utas – hanem Veszprémben szálltunk fel. Nyilván a városhatárát nem hagytuk el, már előkerültek a laposüvegek, pálinkás flaskák. Mondjuk kellett is, mert a sofőrünkhöz képest Schumacher kezdő kis szőke a pláza parkolóban. Ki is értünk elég hamar, bár szerintem az alatt a pár óra alatt többet imádkoztunk a tyuxaros kis életünkért, mint egy egész kolostor évtizedek alatt.

A szállás a falu szélén volt, gyönyörű fenyők között, az ablakból látszottak a havas hegycsúcsok. A mi csapatunk kapta a második emeletet, amit egy szűk csigalépcsőn lehetett csak megközelíteni (ennek még jelentősége lesz…). Sajnos egy komoly probléma volt a szobákkal: nem volt benne hűtő! HOL FOGJUK TÁROLNI A SÖRT????? Ám a leleményes magyar külföldön is leleményes, így hamar átalakultak a teraszok, ablakpárkányok hűtőkamrává, jelentős mennyiségű sörrel és töményes üveggel díszítve fel a kis erdei faházikót.

Az első napom a sípályán a szenvedés és az újratanulás jegyében telt. Ugyanis csak 8-10 éves koromban volt síléc a lábamon, azóta nem, így 10-12 év kihagyás után csodás volt újra kezdeni. Egyik lábam erre, a másik arra, és még csúszik is… Jól indul. Vagy három órája csúszkáltam már a tanulópályán a térdemig érő gyerkőcök közt, amikor gavalléros farolással mellém parkolt Márkusz, tetőig beterítve hóval! „Fúvikám, ne legyél töketlen, gyere fel a hegy tetejére, van egy laza kis kék pálya, amin kényelmesen le tudsz jönni te is, nem kell parázni majd mutatom az utat.” Én persze mentem utána, mint egyszeri plázacica a Mercedes slusszkulcsra… A hegy tetején gyönyörű volt a kilátás, hihetetlen panoráma tárult a szemünk elé, minden felé csodás hegycsúcsok, mesébe illő völgyek, a nap szikrázóan ragyogott. Meg a kutyának a fülét. Olyan köd volt, hogy a lécünk orrát is alig láttuk. El is indultunk nagy bátran lefelé a kis kék pályán, valóban igaza volt Márkusznak, teljesen jól lehetett csúszni. Gyanús volt, túl könnyű, hogy igaz legyen. Pár perc után meg is állt Márkusz, hogy „Fúvikám baj van.” Ez nála két dolgot jelent: 1, szomjas és sürgősen sört kell innia, 2, tényleg komoly baj van.  Na, persze melyik jött be, dehogy a sör, hát nem a ketteske?! Jippiájéóóó, eltévedt a szentem, és rávitt az egész pályarendszer legmeredekebb fekete pályájára, ami – csak hogy még jobban érezzem magam – tiszta jég volt, a profik alig bírtak rajta lecsúszni. Hát nincs más hátra, mint előre! Megindultunk lefelé, és röpke másfél óra alatt le is szenvedtem magam az alig 1 kilométeres pálya aljára, közben sűrűn szidalmazva Márkusz fel- és lemenő rokonságát, az ő fejét, valamint ajánlatokat tettem neki, hogy milyen állatokkal, tárgyakkal létesítsen bensőséges intim kapcsolatot, majd leértem.

De ne gondolja senki, hogy az esték simábban mentek, mint a nappalok. Majd minden este ellátogattunk a pálya alján levő hüttébe (ezek a sípályákon található vendéglátóipari egységek nevei), ahol szép magyar kultúrával képviseltük kicsiny hazánkat az osztrákok előtt. A legemlékezetesebb a második este volt, amikor hetedhét országra szóló bulit hirdettek egész nap a helyiek. Nyilván meg kellett jelennünk, persze csóró főiskolásként még ittunk otthon, mielőtt inni mentünk. A csapat nagy része normálisan alapozott, kivéve Botondot, aki „ha már iszom, igyak rendesen, a tököm marad szomjas” alapon megivott kezdésnek egy teljes üveg Jägert. Elindultunk a buliba, mondván ott majd folytatjuk az iszást, és némi táncolást is mutatunk a bárgyú osztrák fajankóknak. Na a baj ott kezdődött, hogy a DJ csak osztrák zenéket tolt, mi persze – még tudatlan gyökerek, akik nem ismerték és szerették a hütte zenék világát – kértük, hogy játsszon nemzetközi muzsikát, elvégre fizető vendégek vagyunk, hadd mulassunk. Persze le sem szarta a fejünket, így jó magyar módra kultúráltan jeleztük nem tetszésünket: üvöltöttük a „Mocskos BKV sálálálálá” című örökzöldet, az „Ellopták az oroszok a tankot…” kezdetű hősi eposzt és más csodákat. Ám a dalolást nem élvezhettük maradéktalanul, ugyanis jägeres-Botond letette az asztalra a sörét, majd azzal a lendülettel beesett az asztal alá és öklendezni kezdett. Matyival rögtön felkaptuk a srácot és elkezdtük kivinni a levegőre, de útközben azért a fedett teraszt megtisztelte egy betyárosan csattanós rókával, majd az udvaron egy táblának támaszkodva folytatta, valami mérhetetlen mennyiséget kitéve magából.

No uzsgyi, vigyük haza Botondot, Matyival két oldalról felkarolva elindultunk a röpke 800 méteres kis túrára Botonddal. A srác néha hányt útközben, néha húzni kellett, amikor pedig magához tért, egyből felénk fordulva állítgatta, hogy mennyire szeret minket és milyen rendesek vagyunk, persze mi ilyenkor kilátásba helyeztük, ha nem fordul el tőlünk, két orbitális pofon kíséretében pusztítjuk az árokba befelé. Oké, kisebb nehézségek árán megérkeztünk a szállásra, majd jött a harc a magatehetetlen részeg állattal és a két emelet csigalépcsővel… Felküzdöttük magunkat valahogy – bár ezt a mai napig nem értem hogy sikerült – majd jött a döbbenet: „Hogy a Mindenható rogyassza rá az eget, hát a kulcsot nem ott hagytuk a buliban?!” Kitört egy kisebb pánik, majd kiderült a szomszéd szobában itthon vannak. Hála Istennek, majd a teraszon keresztül átvisszük. Próbáltatok már éjjel kettőkor egy jeges havas erkélyről a szomszéd jeges havas erkélyre átjuttatni egy magatehetetlen részeg állatot? Na, pont olyan egyszerű volt. Félúton még a korláton fekve lerókázott a szállás földszinti teraszára Botondunk, csak hogy a háziak is érezzék a törődést, majd nagy puffanással landolt a célterületen, a saját erkélyükön. Oké, be a szobába, ágyat letakarít, körülötte két méteres sugarú körből evakuálni minden mozdítható értéket, majd a gyereket elhelyeztük az ágyban, feje mellé a kuka, és irány vissza a buliba. Haladunk célunk felé, amikor is a sípálya aljától gyanúsan ismerős magyar káromkodások, üvöltözések és harsány röhögések csapták meg fülünket. Odaértünk, és hát mit ad Isten, a mieink viselkedtek épp nagyon illendően. A síterep központjában állt három zászlórúd, mindegyiken egy-egy 2*6 méteres Lachtal feliratos zászló. Persze valamelyik barom épp kitalálta, hogy kell neki egy ilyen zászló, és arra érkeztünk meg, hogy négyen csimpaszkodnak az egyik zászló alsó felébe, a zászlórúd pedig negyed körívbe hajolva feszül a négy állat ellen, de a kapcsok még tartanak, a zászló nem engedi vissza eredeti helyzetébe. De a hülyék nem adták fel, elkezdték irgalmatlanul rázni, tépni a zászlót, majd egyszer csak „ping, ping, ping, ping, pi-pi-ping ZSIDUMMMMMM”. A kis fém kapcsok sorban elpattogtak, és a zászlórúd visszacsapódott függőlegesbe, de olyan erővel, ha mögötte épület van, tuti lyukat üt a falán, majd vidáman ficánkolt újra egyenesen. Édes pajtásaink pedig a sáros hólében fetrengve csatakiáltásokkal és artikulálatlan üvöltéssel ünnepelték, hogy zászlóhoz jutottak.

A szállásra visszatérve döbbenten tapasztaltuk, hogy Botond fejecskéje a mellé állított kukába beszorult, telibecsandázta magát és a kukát is, és hörögve veszi a levegőt. Gyorsan kihalásztuk ideiglenes tartózkodási helyéről a kis kobakját, majd bekísértük a fürdőbe. A srác jelezte, hogy egyedül is le tud tusolni, menjünk ki. Úgy is tettünk, de elég naivak voltunk. Fél perc nem telt bele, akkora durranást hallottunk, mintha egy elefánt zuhant volna le a nyolcadikról, feltéptük a fürdő ajtót, és láttuk, hogy Botondunk ruhástul ül a hideg zuhany alatt és boldogan rókázik. Mondanom sem kell, neki másnap nem ment olyan jól a síelés, mint ahogy szokott.

Ez az este valami fantasztikus volt, a többi nap nem is volt említésre méltó esemény, alaposan berúgtunk minden este – ööö teáztunk, hidd el Anyu, csak teát ittunk – napközben meg síeltünk. Egyedül az utolsó napnak volt két említésre méltó eseménye. Az egyik lecsúszáskor az utolsó kanyarok egyikében látom, hogy egy kukás mellényes idióta kalimpál két síbottal, gondoltam is, „Ki ez a kretén, hogy a pálya közepén futkos síbotokkal hadonászva?!”, majd a következő kanyarban megtudtam mi az oka, ugyanis a szűk pálya közepén egy sárga mentőhelikopter parkírozott nagy békésen. (Hát igen, a síbotokkal való integetésről azóta megtanultam, hogy a pályán való veszélyt jelenti.) Kiderült egy magyar gyerek törte szét a térdét, de a teljes buszukból nincs egy ember, aki tudna németül és nem tudnak az elsősegélyesekkel, meg a rendőrökkel kommunikálni. Én hős – igen, lehet érte imádni és dicsőíteni, a megfelelő szerénységgel és alázattal fogadom – azonnal segítségükre siettem, és fordítottam nekik, majd amikor végeztünk, a csoportunk egyik hölgy tagjával vidáman fotózkodtunk a mentőhelikopterrel és a pilótával is. Igen, okos magyar turisták, no comment.

Majd amikor gyülekeztünk a busznál a pálya alján nap végén, hogy indulunk haza, észleltük, hogy az egyik szervező, Leltáros nincs még meg. Épp kezdtünk volna aggódni, amikor valaki egy fénysebességgel száguldó, kurjongató pontra mutatott, ami a pályán közeledett felénk irgalmatlan tempóban. Hát Leltáros volt az, aki amúgy hihetetlen profin síel, ennek megfelelően arra gondolt, hogy a mintegy 1-1,5 méter magas partfalról leugratva érkezik meg közénk, és majd egy vagány farolással áll meg és terít be minket hóval. Meg ahogy azt Móricka ugye elképzeli… Az ugratásig minden a terv szerint haladt, ám az egyik léce lecsatolt, így körülbelül ötvennel, fél sílécen érkezett a talajra, aminek egy orbitális zakó lett az eredménye, amin még röhögtünk volna, ha az úriember 110 kilója megállt volna. De nem, így emberi bowlingot játszott, és egész jó arányban 15-ből laza 8 főt borított meg, és zárta le a sítábort. Köszönjük Emese, jövőre folytatjuk.

2004-ben egy kellemes májusi estéjén Veszprém egyik lakóháza előtt kezdett összegyűlni kb 30 fiatal leányka és fiúcska, egyikük kezében gitár. A nagy esküt nem merném letenni, hogy semelyikük sem fogyasztott alkoholt aznap, főleg hogy viszonylag hangosan, rendezetlenül és jó magyar szokáshoz híven csoportos parasztsággal vonultak ki az említett ház elé. Ám a gitár első hangjára azonnal csend lett, vigyázzba álltak, tudták hogy kell viselkedni. Majd a felvezetés után egy emberként, teli torokból nekiálltak üvöltve:

„Azok a boldog szép napok ég veled, Te nem tudod milyen jó nélküled…”

Hát igen, szerenád volt, és hőn szeretett magyartanárunknak énekeltük Nagy Feróék eme lélekemelő, és csupa báj slágerét. Átéléssel, lelkesedéssel az előtte megszenvedett négy év minden keservét, szenvedését kieresztve magunkból. De hogy is teltek ezek a magyar órák, hogy ilyen lelkesen, ilyen áhitattal búcsúztattuk Ica nénit?

Kezdődött a jó viszonyunk azzal, hogy két év után elvették tőlünk Ancsi nénit a magyar tanárunkat. EZ volt gimi kilencedik osztályban, Ancsi nénit imádtuk, egy tündér volt és kaptunk helyette egy „lényt”, akit nem tudtunk hová tenni. Betipegett ugyanis egy hirtelen szőke, agyon festett, arany ékszerektől roskadozó MILF a tanterembe, testére feszülő nadrágjából előről egy kellemes kis teve pata figyelt ránk, de ha megfordult, deréktájban lágyan buggyant ki a zsírja a nadrág és a felső között. Ehhez a gyönyörű képhez hozzájött egy éles, sipító hang, a szőkéknél alapfelszerelést jelentő gyári beépített ostobaság generátor és a tudálékoskodó, akadékoskodó felsőbbrendűségi komplexussal küzdő tanárszellem.

Ica néni testi- és ruházkodási adottságai viszont egy olyan jelenséget tudtak produkálni, amitől még négy év után is erős gyomortáji émelygés, időszakos látáskiesés és kétségbeesett szuicid gondolatok támadtak az emberre, mellékhatásként pedig éjszakánként máig felsírok néha. Ica néni ugyanis írt. Sokat írt. És ehhez nem röstellte használni a táblát, viszont e remek művelet közben a hátsó fertálya ritmikus lötyögésbe kezdett és rángatózott mint egyszeri traktoros gyerek a falusi diszkóban. Ez komoly lelki trauma volt az osztályunk tagjainak, főleg nekem, hogy az első sorba voltam száműzve, így óráról órára élvezhettem a csodás műsort.

De nehogy azt higgye bárki is, hogy ha megfordult és beszélni kezdett, jobb volt a helyzet. Oké, elismerem vizuálisan mindenképp (bár a nadrágjai olyan szorosak voltak, hogy meg tudtuk számolni az elsődleges nemi jellegét takaró szőrszálakat egyesével), de akkor jött az igazi, hamisítatlan agyfasz. Helyettem viszont szolgáltassanak ékes bizonyítékot az idézetek. Csak így natúran, mindenféle komment nélkül:

„Szóhasználati gyengeség, ezért ráncolom a szemem”

„… megy a juhász szamáron, térdig ér a lába…”

„A mai óránk témája: Családi karika, írta Arany Janika. A versből egyértelműen kiderül, hogy Arany János volt a családi tűzhely melege…”

„Nekem nincs bajom Veled, csak D mint DÖBBENET!!!!”

„Hogyha azt mondom: Zoli szép, az egy irónia”

„Igazándiból a vers lényegi sajátossága megfoghatatlan.”

feleléskor a könyvből felolvasott (igen, puskázott a kispajtásunk) szövegre: „Hát ez hülyeség Mancikám, ülj le egyes!”

„Nem, nem, gyerekek a szegfűszeget K-val kell írni!”

"A hexameter nevével ellentétben hat verslábból áll."

"-Lajoska, te mi szeretnél lenni?
 -Jogász?!
 -Nagy falat lesz az neked, szívem!"

De azért nem csak ő volt az okozója az érdekes helyzeteknek, olykor mi is alkottunk azért maradandót. Egy osztálytársunkat felkérte, hogy olvassa fel a 2 oldalas házi dolgozatát, amit aznapra kellett írni. A srác szépen fogta a füzetét, és hangosan elkezdte olvasni, amikor belekérdezett a tanár gyönyörűen visszamondta, és csak szünetben derült ki, hogy 3 azaz három darab sor volt meg az egészből.

A hármas egyébként egy bűvös szám volt nála, egyrészt azért mert 3-as volt az osztályátlag magyarból, másrészt pedig volt egy ever best feleltetése. Csokonai Vitéz Mihály életéből kellett beszámolnia azon szerencsétleneknek, akiknél „véletlen” kinyílt a napló. Mancika szokásához híven egyest kapott, le is ültették, majd felszólította helyette Samut, aki elkezdett valamit hablatyolni, és beközölte, hogy Csokonai édesanyja Staller Ilona (EPIC FAIL) volt. (gy.k: Staller Ilona egy Olaszországba elszármazott magyar pornóművésznő, aki előszeretettel kényeztetett lovakat orálisan, majd pár évvel később politikai pályára állt.) Samu eme kijelentése ellenére 2-est kapott, majd felszólította az osztályunk egyik eminens tanulóját, aki – mily meglepő – egy remek 5-ös feleletet rántott elő zsebből.

Így teltek a csodás hétköznapok Ica nénivel, bár még egy eseményt mindenképpen érdemes megemlíteni. Tizenegyedikesek voltunk, amikor is a mi osztályunk kapta azt a megtiszteltetést, hogy készítsünk karácsonyi műsort. Már ott sejtettük, hogy nem lesz egy sétagalopp, amikor a 150 centis szőke főszereplő fiúcskát nekem kellett alakítani (182 centi, fekete haj, enyhén kreol bőr). Fuck yeah, ez nagyon jó lesz. A történet egyszerű volt, a klasszik Hókirálynő sztori, megspékelve minden szépséggel, amit csak mi bele tudtunk tenni. Így lett három (édes picsám vess tüzet, már megint a hármas szám…) leánynak a szerepe, hogy hópihék legyenek. (Lehet én vagyok a műveletlen, de kurvára nem volt még a Földön soha sehol 50-55 kilós hópihe, nem hogy három, és rögtön egymás mellett. De hát nem vagyok én tudós, hogy ilyenekbe beleszólhassak.) Eme ragyogó darab főpróbáján sikerült a főszereplő lánnyal, Dórával üvöltenie vagy öt percig, hogy milyen béna, mennyire gyökér és ha így folytatja bébi fókákat fog ölni a közönség, olyan pocsék lesz a darab, majd amikor elbőgte magát Dóra, a következő módon vígasztalta: „Gyerekek, a hópihék nem mosolyognak, és egy Gerda (a darabban a lány neve) nem sír. Nem érted? MOSOLYOGJ, EZ EGY KARÁCSONYI MŰSOR!!!!!” (ezt már üvöltve). Hát igen, nagy elmék ha hatalomra jutnak… Mindenesetre a darabot csodásan előadtuk, Édesanyámnak még a könnye is kicsordult, amikor a záró dalt elénekeltük.

Elég nehéz évek, idők voltak ezek, bár az osztályunkat összekovácsolta a sok szenvedés és küzdelem, ennyi év távlatából pedig már csak mosolyt csal arcunkra ez a sok – utólag megszépült – emlék. A szerenád végére pedig azért a mi szívünk is meglágyult, és megbocsátottuk Ica néninek azt a sok bántást, amit ránk tett, minden jó, ha a vége jó jeligére.

Vannak, akik ezt a nevemet nem ismerik (mondhatjuk viszonylag kevesen vannak, akik igen), így egy rövid rezümében leírom honnan, s kiktől kaptam ezt a nevet, miért ezt választottam, meg pár gondolatot, ami innen eszembe jutott.

Szóval a név eredete a 2005-2006-os évek valamelyikére datálható, amikor még pelyhedző állú kis főiskolásként ismerkedtünk egymással és egymás életével (na nem úgy, mert azért meg nem buzultunk). Cukorfalat barátaim egyből rám is aggatták a Fuvaros jelzőt, mivel főiskola előtt/alatt nemzetközi árufuvarozással is foglalkoztam. A Fuvaros elnevezésre viszont ezek a drága jó emberek (vagy emberszerű lények) rájöttek, hogy túl hivatalos és túl hosszú, így lerövidítették, és szeretetük jeléül becésítették is, így jött létre a valóban csodálatos és kedves név: Fúvi. Voltak más nevek is, melyeket rám aggattak, de ha azokat használnám, akkor nem Fúvi’s life-nak kéne neveznem a blogot, hanem Fúvi’ nights-nak és elég erősen korhatáros tartalommal futna.

De ha már megemlékeztem kedves újrakeresztelésemről, felidéznék pár rövid sztorit a fuvarozós érából, amikor még a magyar EU tagság is még tojáshéjjal a fenekén rohangált az ovi udvaron és ette boldogan az orrocskájából kipiszkált fikadarabokat, amikor még schengeni határról szó sem volt, és még a határőrök ellenőrizték az útlevelünket kilépéskor.

Történt ekkortájt, hogy valamikor 2004-2005 telén egy hideg éjjelen kilépésre jelentkeztem a hegyeshalmi határátkelőn. A határőr a -10 fokban odajött a kocsihoz, adom ki a résre húzott ablakon keresztül a benti 25 fokból az útlevelet, mutatja húzzam le az ablakot rendesen. Nagy duzzogva leeresztettem, majd szemügyre vette a fejem, és megkérdezte:

-Dohányáru, szeszesital, kávé, drogok?

-Köszönöm nem kérek semmit. (Na igen, ahogy az sejthető ezt -10 fokban hajnal kettőkor a határőr elvtárs nem tartotta olyan érfalrepesztően viccesnek, mint amennyire én azt gondoltam. Viszont mai szemmel nézve egy full 10-es trollkodásnak is beillik ez a válasz.)

-NA ODA ÁLLJON FÉLRE!!!!!

Hát ööö hogy is mondjam, elég csúnyán rákeféltem eme poénosnak szánt mondatomra, ugyanis tételes gépjármű- és áru ellenőrzést tartott. Ez abból állt, hogy kirángatott a jó meleg fülkéből, mindkét ajtót szélesre tárta, majd negyed órán át kutakodott benne, illetve a ponyvát ki kellett nyitni és a rakteret is végigtúrta. Eredmény: -10 fokra lehűlt sofőr fülke, és negyedóra ácsorgás a kocsi mellett a hidegben. Tanulság: ne packázz a karhatalommal, mert ők mindig a jó végén vannak az orálisan kényeztetett fallosznak.

Aztán történt egyszer egy szép nyári napon – épp a főnök fiával voltunk négykezesben (gy.k.: egy kocsival ketten, és váltottuk egymást) Lengyelországban – hogy a visszaútra egy icipicit túlsúlyosan (a max 1,5 tonna teher helyett volt rajta 2,1 tonna) sikerült elindulni. A fuvarszervező csaj szólt telefonon, hogy kerüljünk egy másik határ felé, mert ahol mennénk, ott mérlegelnek. A másik határ lenne kb 300 km kerülő, és át kéne menni az egész Magas- és Alacsony Tátrán. Na meg a lónak a faszát. Vagányak vagyunk, megyünk a közeli átkelőn. Cseh-lengyel határ, állunk a személyautó sorban (már ez is necces volt), beállunk a sorompó elé, mögötte átlósan fekvőrendőr, csehszlovák határőr jön szigorú fejjel. „Ahoj Poplacsek”, neked is szép napot. Mutassuk az útlevelet, bólint, nyitja a sorompót, elindulok óvatosan, de aztán a fekvőrendőrön ahogy áthaladtam, a túlterhelés miatt lengett egy olyat a kocsi, hogy Berki Krisztián fasorban nem volt ahhoz képest a londoni olimpián… Ez önmagában nem lett volna baj, ha a ponyva nem csapta volna meg úgy a sorompót, hogy az a határőr bódéhoz vágódott kb olyan hanggal, mint amikor egy 200 literes üres vashordót szívlapáttal telibe vernek. Belenéztem a tükörbe vajon határőrünk egyből rántja-e a fegyverét, vagy utánunk jön-e, de csak ennyit láttam/hallottam: „Áhhh mágyárszká” (és közben felénk legyintett). Hálistennek nem kapcsolt le minket már, és tarkón sem lőttek, de kicsit merész volt.

Viszont sajnos nem minden sztori volt csupa móka és kacagás. 2005. február 8. egy életre megmarad bennem. Történt, hogy február 7-én reggel értem haza Belgiumból, majd egy kis alvás után még aznap este elindultam felrakodni és irány Németország. Ez így azért az álmos könyv szerint nem jelent túl sok jót, de persze a fiatal hülyegyerek nem gondolkodik, megy. Ausztriában hajnal 3-kor Linz magasságában ittam egy kávét, hogy bírjam még az alvóhelyemig (még 80km), majd folytattam utamat. Aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy valami kurva nagyot durran és iszonyatosan oldalba csap valami. Hát igen, a szalagkorlát nem kér bocsánatot… Sikerült egy egész kicsit elaludni, és egy 3 sávos szakaszon a jobb szélsőből sikerült az autópálya két oldalát elválasztó korlátot bepróbálni. Mindezt kb egy kilométerre a pihenőhelytől, ahol aludni szerettem volna. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nagyon jó ívben kaptam oldalba a korlátot, így csak meghúztam a kocsi oldalát, és szerencsére fel sem borult, szóval tudtam folytatni az utat, de ezt az élményt senkinek nem kívánom. Közel egy évvel később azzal vígasztalt egy kamionos, amikor beszélgetés közben szóba került, hogy addig nem lesz senki igazi fuvaros, amíg legalább egyszer nem alszik el menet közben. Hát nem tudom, érdekes egy felfogás, de legalább tudom, hogy nem csak a baráti szeretet okán lettem Fuvaros, hanem rá is szolgáltam a névre.

Mindenesetre a legfontosabb alapszabályt megtanultam, a harmadik ásítás után megállni azonnal és aludni fél órát. És persze a biztonsági öv is alap, amiatt nem estem ki az ülésből és tudtam visszakormányozni az útra a kocsit. Ja, és ne vezessetek gyorsabban, mit ahogy az őrangyalotok repül.

(Na ez nagyon tanár bácsis befejezés lett, de úgy tanultam kedvenc magyartanáromtól, hogy a végén kell lennie tanulságnak. Cserébe a következő post róla, az általa tartott csodás magyar órákról és ilyen nyalánkságokról fog szólni.)

Az este másik nagy tanulsága, hogy a – korábban említett – bajor népviseletbe öltözött pincérnők olyan dekoltázzsal rendelkeznek, amit a legjobb pornó filmek főszereplő színésznői is megirigyelhetnének. És nem csak kirakják amijük van – te jó Isten, mijük van – hanem hozzá még a legpofátlanabb módon flörtölnek is minden férfival, teszik magukat, ahogy azt kell. A Hooters kutyafasza ezekhez képest…

Sziasztok,

Ez az első bejegyzésem, tanulom a rendszert, talán nem is olyan bonyolult, mint elsőre tűnik.

A sztorik - melyek miatt ezt elkezdem csinálni - egytől egyig a képzelet szüleményei, a valósághoz való bármi hasonlóság pusztán a véletlen műve (meg az enyém), és ha bárki bármilyen helyzetben magára ismerne, úgysem ér a bíróság előtt vele semmit, mert álnéven fog szerepelni benne mindenki.

És ha egyszer kiadják/megfilmesítik a kis meséimet, esetleg operát netalán tankönyveket írnak belőle, akkor sem kap senki semmilyen részesedést a milliárdokból, amit keresek rajta, maximum meghívom egy sörre. :)

A blog tartalmának valódiságáért, a szereplők esetleges bekövetkező idegállapotáért felelősséget nem vállalok.